Olívaolajjal a honvágy ellen

Ez egyébként egy riporter szájából hangzott el pár évvel ezelőtt, valamikor márciusban. Meginterjúvoltak az akkor még Gazdasági Rádió névre hallgató, most Trend FM-ként működő rádió irodájában, a Váci úton. A találó címet a riporter találta ki.  A búcsúzásnál elhangzott “Extraszűz Forever!” kívánságot is az ő szájából hallottam először…és ez annyira megtetszett, hogy azonnal fészbúk nevet változtattam az olajos oldalnál, és “Zöldarany Méntrida” helyett “Extraszűz Forever” lett…aztán ezt kicsit pölinek éreztem, és végül a két névből lett az “Extraszűz Zöldarany”, és most már ez is marad. Tehát aki a Fészen keres, e név alatt tegye.  

Aki olajozott már velem, vagyis vett/kóstolt/szagolt tőlem/velem olajat, az tudja, hogy az egész olajozás a méntridai olajjal kezdődött…ezért volt ott a “Méntrida”, mint toledói kis falu, ahonnan sikertörténetünk elindult. Ez jól hangzik, mintha fullhíresek lennénk, de a nulláról évi kétezervalamennyi liter olajat hazavinni az azért nem semmi, igazi (kis) sikertörténet.

 

Én akkor egy nagyon testet-lelket megnyomorító kapcsolatból próbáltam kiszabadulni, titokban megpályáztam hát az ösztöndíjat. Hála kedves egyetemi dékánom segítségének, meg is kaptam, utolsó utániként, az utolsó utáni pillanatban. Csak akkor szóltam róla, amikor már tutti biztos volt, hogy nehogy ezmegaz legyen meg ilyenek.

Feri sógorommal indultunk kocsival Madrid felé. Vittük a kocsit másik tesóméknak, akik éppen Pozuelo de Alarcón-ban laktak. Két napig az úton végig duecapuccinoztunk meg eltévedtünk meg zabáltunk, jól éreztük magunkat. Emlékszem, megérkezünk Madridba…A Retiroban ülünk egy fehér kovácsoltvas-székes kis kávézóban a tó partján, és azt találgatjuk, hogy melyik napszemüveges-kalapos-kopasz faszi maffiózó. Ezen jól elszórakoztunk. Aztán amikor elindultunk kifelé parkból, a lépcsőn lemenet esküdöztem, hogy “nemsohatöbbetnemakarokférfitlátni”, Feri hátrafordult, és annyit mondott. “Dorosz, szerintem te nagyon hamar be fogsz itt pasizni”. És három hét múlva megismertem Juan Carlost.

Nekem tulajdonképpen voltak ismerőseim Madridban, 4 évvel azelőtt, hogy az ösztöndíjjal kikerültem, én már voltam kint, segíteni nővéreméknek, akik akkor költöztek ki, fordítani, gyerekeket suliba meg ilyenek. Akkor, emlékszem, 3 hónapot voltam…a végére már nagyon rosszul nézhettem ki, hogy nem megyek bulizni meg nem élek társasági életet, úgyhogy szegény Marcisógorom, egyik este munka után, hullafáradtan, elvitt billiárdozni. Billiárdoztunk egy kicsit, aztán mondtuk, na, menjünk, talán már nyitva vannak a táncos helyek. Ez volt éjfélkor…tudvalevő, Madridban ilyenkor kezdődik az élet. Előbb el se indulj, mert minden zárva.

Nekem tánchiányom volt, mindenképp valami salsás helyet akartam keresni. Marci meg megadóan kísért…egyre jobban leragadtak a szemei, de csak nem lehet egy 24 éves hajadon lányt egyedül hagyni a Nagy Spanyol Éjszakában!...

Na, elérkeztünk egy helyhez, Salsoteca volt a neve. Jól hangzott, nem is volt messze otthontól. Mondtam a Marcinak, én bemegyek, odacsapódok valamilyen csajokhoz, mert azért egyedül egy csaj ne menjen be ilyen helyekre, és ha szimpi a dolog, kijövök, szólok neki, és ő hazamehet. Így is lett. Bementem, egyből két csajhoz, “hola-hola”, egyedül vagyok, ciki egyedül, ittmaradhatok veletek? Persze, miért ne, vihogtak, megértünk, maradj csak itt….Kiugrottam szólni Marcinak, sikerült, hurrá, ne aggódj, menj csak haza, majd én taxival vagy másként, meg egyébként is, nem vagyunk messze. Marci hálásan, dögfáradtan elindult hazafelé. Én vissza a discóba, a csajokhoz. Ki vagy, mi vagy, ja, Erasmus, nem, nem ismerjük…

Én élveztem a hangulatot, a zenét, a fényeket, ők dumáltak, vihogtak….tök jó fejek voltak amúgy, hogy odaengedtek magukhoz…aztán kb fél óra múlva elkezdtek szedelődzködni…hogy indulni kell, ezért meg azért, na mondom, a büdös életbe, most ott vagyok, ahol a part szakad, Marci már sehol, ezek elmennek, tök egyedül maradok, a francba! És ugyanazzal a mozdulattal, ahogy balra fordulva elbúcsúztam a csajoktól, anyázva (de ezt ők ugye nem értették, csak motyogtam, hogy ..bmeg, most mi lesz), hirtelen jobbra fordultam, elővettem egyik leglehengerlőbb mosolyomat, és előadtam a sztorit a két ottülő srácnak…persze-persze, maradj csak, semmi baj… táncolni, azt nem tudunk, de én minden nap megyek a Pradoba, és ezer diplomám van, a barátom meg ötméteres lódenkabátot hord, meg esernyőt, mert az úgy jól áll, egyébként Gábriel, és körül van metélve.

Nem tudom, honnan volt merszem velük folytatni az estét, ami egyébként nagyon kellemesre sikeredett. Szemüveges barátunk tényleg nagyon intelligens, remek beszélgetőpartnernek bizonyult, jókat nevettünk. Utána még jó párszor találkoztam velük táncos bulikon, (és a Pradoban) és általuk több embert ismertem meg…köztük Fernandót is. Fernandót, akit 4 év múlva, amikor visszajöttem Spanyolországba, felkerestem, mint egyetlen normális kapcsolatot, hogy bevigyen a madridi éjszakai élet sürejébe... és Fernando akkortájt véletlenül pont Juan Carlos baráti társaságához tartozott…

Namost, egyszer megbeszéltük, hogy találkozunk szombaton, 12-kor (éjszaka!) a Callao metrómegállónál, fent, ő egy nagyobb társasággal fog jönni. Előtte moziznak, meg bekapnak valamit, engem felvesznek a Callaonál, és megyünk a Tropical House-ba latinpartyzni, az közel van a metróhoz…Hurrá, szuper! Ott leszek, megyünk, tánc, buli!

Hajnali 1 óra….hideg van, és sötét, hmmm, az északai buszok nem járnak, taxira nincs pénzem. Fázom. Bsza meg, mit fogok itt csinálni hajnalig tök egyedül. Már  sírtam a kétségbeeséstől…és akkor megjelent egy társaság, hogy hihihaha, itt vagyunk, mondtam anyád, dehát bocsika a késésért, sokat vártál?? Fernando átölelt, hogy jajnehogymá, biztosra beszéltük, hogy jövünk, most mitvagyúgyoda…moziban voltunk meg bakaptunk valamit, gyere, bemutatom a barátaimat…ez itt…

“Hola, soy Juan Carlos!”- mondta, miközben mélyen a szemembe nézett és kezet fogtunk, és én bokáig vizes bugyival válaszoltam remegve: Ho-ho-la, soy Dóri…de igazából azt sem tudtam, ki vagyok, és hol…de nem is érdekelt…csak a szemeit láttam, meg a száját, meg …meg…hogy most azonnal mentőt, mert rosszul vagyok. De persze ez kifelé nem látszott, sőt, mosolyogva lenyomtuk a spanyoloknál már a megismerkedés pillanatában olyan egyértelműen természetes! puszikat, egyet jobbról-egyet balról, és persze, bemutatkoztam a többieknek is…kérdezték, honnan jövök, mondtam Pozuelo de Alarcón-ból, hihihi-hahaha, nem úgy, hanem melyik országból, ja, mondtam, Magyarországról, igen-igen, Erasmusszal, az Európai Egyetemen, igen-igen. De messze nem jutott el a tudatomig gyakorlatilag semmi, csak Juankát figyeltem (akkor még Juan Carlos, rendesen, csak a család nevezte el aztán Juankának, ami talán még Onecarlos is lehet), az este folyamán valahogy mindig mellé sodródtam…

Mindez pontosan 2000. október 11-én történt, hajnali fél 2 körül Madridban, a Callao metrómegállónál, fent. 1110Callao.

Aztán jó féltékeny lettem egyből, ahogy elkezdett táncolni egy csinos, vékony csajjal. Mondtam magamnak, basszus, ezek hogy össze vannak szokva, biztos a barátnője, a francba! Emlékszem, verejtékeztem, alig kaptam levegőt, dehát lehetséges ez? Az ember ilyenkor nem gondolkodik, csak a lehetőségeket mérlegeli, hogyan lehetne eltüntetni innen ezt a csajt, mégha a barátnője is…

Hahahahaha, ez nem a barátnője, ez a húga!!! Mondta az egyik, művörös, átlátszó műanyag melltartópántot viselő csaj, tök jól táncolnak együtt, ugye? I- igen, mondtam, és éreztem, hogy a testem szépen-lassan visszanyeri eredeti állagát, mert eddig forrásban volt, robbanásveszély!

Miután remegésem alábbhagyott, és képes voltam újra levegőt venni, ittam egy korty Piña colada-t, odajött hozzám JC, és megkérdezte, nincs-e kedvem táncolni. Mondtam, dehogy nincsen, persze, hogy van, sőt!! Jó, ebből semmit sem mondtam, csak egy “sí”-t rebegtem halkan, s már vitt is a táncparkett felé. Elegánsan megfogta a kezemet, átkarolta a derekamat, mondjuk, ez normális, ha táncolni fogunk, de én úgy éreztem, hogy jajmostdőlösszeavilág, tartsatok meg!! Kérdezte, tudok-e bachatázni. Mondtam, nem, de nem lehet olyan bonyolult, főleg, ha ő vezet.  Biztos, hogy nagyon piros voltam, mert éreztem, hogy ég az arcom, ráadásul a bachatánál néhol közelebb kerülek a testek egymáshoz…csak szuszogni mertem, annyira koncentráltam, hogy minden másodperc örökké tartson… évekkel később Juanka elmesélte, merthogy szoktunk így viccesen visszaemlékezni, amikor megismerkedtünk, hogy nagyon tetszettem neki már az első alkalommal, és megfigyelte, hogy nem volt rajtam melltartó. Persze, huszonévesen még nem lötyög, és rajtam egy hosszúujjú, régies ruha volt, még a hasam sem volt nagy, úgyhogy valahogy úgy jött ki a lépés, hogy nem vettem melltartót aznap este, valamit azért sejtetni kell…sokkal szenzuálisabbak néha a hosszú ruhák, mint a köldökig érő kis szoknyácskák.

Szóval megfigyelt. Hm. Még jó, hogy nem rockyztunk, mert akkor arcon vágott volna a saját cicim.

Nem emlékszem, hogy értem haza, szerintem hazabuszoztam, totál szerelembe esve…gondoltam is magamban…Ferikém, igazad volt…pont 1 hónapig bírtam pasi nélkül…
 

 

Ez egyébként egy riporter szájából hangzott el pár évvel ezelőtt, valamikor márciusban. Meginterjúvoltak az akkor még Gazdasági Rádió névre hallgató, most Trend FM-ként működő rádió irodájában, a Váci úton. A találó címet a riporter találta ki.  A búcsúzásnál elhangzott “Extraszűz Forever!” kívánságot is az ő szájából hallottam először…és ez annyira megtetszett, hogy azonnal fészbúk nevet változtattam az olajos oldalnál, és “Zöldarany Méntrida” helyett “Extraszűz Forever” lett…aztán ezt kicsit pölinek éreztem, és végül a két névből lett az “Extraszűz Zöldarany”, és most már ez is marad. Tehát aki a Fészen keres, e név alatt tegye.  

 

Aki olajozott már velem, vagyis vett/kóstolt/szagolt tőlem/velem olajat, az tudja, hogy az egész olajozás a méntridai olajjal kezdődött…ezért volt ott a “Méntrida”, mint toledói kis falu, ahonnan sikertörténetünk elindult. Ez jól hangzik, mintha fullhíresek lennénk, de a nulláról évi kétezervalamennyi liter olajat hazavinni az azért nem semmi, igazi (kis) sikertörténet.

De miért is van a honvágy? Hova van honvágyam? És honnan? Köszönöm, hogy mindezt megkérdeztem, gyorsan válaszolok is rá.

 

Az úgy volt, hogy én Pécsett végeztem spanyol nyelvtanári szakon, és megkaptam egy öszöndíjat Madridba. Erasmus. Hm. Egyre híresebb (hírhedtebb) ez az ösztöndíj arról, hogy sokan kinnmaradnak…hát, velem sem történt másként…

 

Én akkor egy nagyon testet-lelket megnyomorító kapcsolatból próbáltam kiszabadulni, titokban megpályáztam hát az ösztöndíjat. Hála kedves egyetemi dékánom segítségének, meg is kaptam, utolsó utániként, az utolsó utáni pillanatban. Csak akkor szóltam róla, amikor már tutti biztos volt, hogy nehogy ezmegaz legyen meg ilyenek.

 

Feri sógorommal indultunk kocsival Madrid felé. Vittük a kocsit másik tesóméknak, akik éppen Pozuelo de Alarcón-ban laktak. Két napig az úton végig duecapuccinoztunk meg eltévedtünk meg zabáltunk, jól éreztük magunkat. Emlékszem, megérkezünk Madridba…A Retiroban ülünk egy fehér kovácsoltvas-székes kis kávézóban a tó partján, és azt találgatjuk, hogy melyik napszemüveges-kalapos-kopasz faszi maffiózó. Ezen jól elszórakoztunk. Aztán amikor elindultunk kifelé parkból, a lépcsőn lemenet esküdöztem, hogy “nemsohatöbbetnemakarokférfitlátni”, Feri hátrafordult, és annyit mondott. “Dorosz, szerintem te nagyon hamar be fogsz itt pasizni”. És három hét múlva megismertem Juan Carlost.

 

Nekem tulajdonképpen voltak ismerőseim Madridban, 4 évvel azelőtt, hogy az ösztöndíjjal kikerültem, én már voltam kint, segíteni nővéreméknek, akik akkor költöztek ki, fordítani, gyerekeket suliba meg ilyenek. Akkor, emlékszem, 3 hónapot voltam…a végére már nagyon rosszul nézhettem ki, hogy nem megyek bulizni meg nem élek társasági életet, úgyhogy szegény Marcisógorom, egyik este munka után, hullafáradtan, elvitt billiárdozni. Billiárdoztunk egy kicsit, aztán mondtuk, na, menjünk, talán már nyitva vannak a táncos helyek. Ez volt éjfélkor…tudvalevő, Madridban ilyenkor kezdődik az élet. Előbb el se indulj, mert minden zárva.

 

 

Nekem tánchiányom volt, mindenképp valami salsás helyet akartam keresni. Marci meg megadóan kísért…egyre jobban leragadtak a szemei, de csak nem lehet egy 24 éves hajadon lányt egyedül hagyni a Nagy Spanyol Éjszakában!...

 

Na, elérkeztünk egy helyhez, Salsoteca volt a neve. Jól hangzott, nem is volt messze otthontól. Mondtam a Marcinak, én bemegyek, odacsapódok valamilyen csajokhoz, mert azért egyedül egy csaj ne menjen be ilyen helyekre, és ha szimpi a dolog, kijövök, szólok neki, és ő hazamehet. Így is lett. Bementem, egyből két csajhoz, “hola-hola”, egyedül vagyok, ciki egyedül, ittmaradhatok veletek? Persze, miért ne, vihogtak, megértünk, maradj csak itt….Kiugrottam szólni Marcinak, sikerült, hurrá, ne aggódj, menj csak haza, majd én taxival vagy másként, meg egyébként is, nem vagyunk messze. Marci hálásan, dögfáradtan elindult hazafelé. Én vissza a discóba, a csajokhoz. Ki vagy, mi vagy, ja, Erasmus, nem, nem ismerjük…

 

Én élveztem a hangulatot, a zenét, a fényeket, ők dumáltak, vihogtak….tök jó fejek voltak amúgy, hogy odaengedtek magukhoz…aztán kb fél óra múlva elkezdtek szedelődzködni…hogy indulni kell, ezért meg azért, na mondom, a büdös életbe, most ott vagyok, ahol a part szakad, Marci már sehol, ezek elmennek, tök egyedül maradok, a francba! És ugyanazzal a mozdulattal, ahogy balra fordulva elbúcsúztam a csajoktól, anyázva (de ezt ők ugye nem értették, csak motyogtam, hogy ..bmeg, most mi lesz), hirtelen jobbra fordultam, elővettem egyik leglehengerlőbb mosolyomat, és előadtam a sztorit a két ottülő srácnak…persze-persze, maradj csak, semmi baj…táncolni, azt nem tudunk, de én minden nap megyek a Pradoba, és ezer diplomám van, a barátom meg ötméteres lódenkabátot hord, meg esernyőt, mert az úgy jól áll, egyébként Gábriel, és körül van metélve.

 

Nem tudom, honnan volt merszem velük folytatni az estét, ami egyébként nagyon kellemesre sikeredett. Szemüveges barátunk tényleg nagyon intelligens, remek beszélgetőpartnernek bizonyult, jókat nevettünk. Utána még jó párszor találkoztam velük táncos bulikon, (és a Pradoban) és általuk több embert ismertem meg…köztük Fernandót is. Fernandót, akit 4 év múlva, amikor visszajöttem Spanyolországba, felkerestem, mint egyetlen normális kapcsolatot, hogy bevigyen a madridi éjszakai élet sürejébe... és Fernando akkortájt véletlenül pont Juan Carlos baráti társaságához tartozott…

 

Namost, egyszer megbeszéltük, hogy találkozunk szombaton, 12-kor (éjszaka!) a Callao metrómegállónál, fent, ő egy nagyobb társasággal fog jönni. Előtte moziznak, meg bekapnak valamit, engem felvesznek a Callaonál, és megyünk a Tropical House-ba latinpartyzni, az közel van a metróhoz…Hurrá, szuper! Ott leszek, megyünk, tánc, buli!

 

Hajnali 1 óra….hideg van, és sötét, hmmm, az északai buszok nem járnak, taxira nincs pénzem. Fázom. Bsza meg, mit fogok itt csinálni hajnalig tök egyedül. Már  sírtam a kétségbeeséstől…és akkor megjelent egy társaság, hogy hihihaha, itt vagyunk, mondtam anyád, dehát bocsika a késésért, sokat vártál?? Fernando átölelt, hogy jajnehogymá, biztosra beszéltük, hogy jövünk, most mitvagyúgyoda…moziban voltunk meg bakaptunk valamit, gyere, bemutatom a barátaimat…ez itt…

“Hola, soy Juan Carlos!”- mondta, miközben mélyen a szemembe nézett és kezet fogtunk, és én bokáig vizes bugyival válaszoltam remegve: Ho-ho-la, soy Dóri…de igazából azt sem tudtam, ki vagyok, és hol…de nem is érdekelt…csak a szemeit láttam, meg a száját, meg …meg…hogy most azonnal mentőt, mert rosszul vagyok. De persze ez kifelé nem látszott, sőt, mosolyogva lenyomtuk a spanyoloknál már a megismerkedés pillanatában olyan egyértelműen természetes! puszikat, egyet jobbról-egyet balról, és persze, bemutatkoztam a többieknek is…kérdezték, honnan jövök, mondtam Pozuelo de Alarcón-ból, hihihi-hahaha, nem úgy, hanem melyik országból, ja, mondtam, Magyarországról, igen-igen, Erasmusszal, az Európai Egyetemen, igen-igen. De messze nem jutott el a tudatomig gyakorlatilag semmi, csak Juankát figyeltem (akkor még Juan Carlos, rendesen, csak a család nevezte el aztán Juankának, ami talán még Onecarlos is lehet), az este folyamán valahogy mindig mellé sodródtam…

 

Mindez pontosan 2000. október 11-én történt, hajnali fél 2 körül Madridban, a Callao metrómegállónál, fent. 1110Callao.

 

Aztán jó féltékeny lettem egyből, ahogy elkezdett táncolni egy csinos, vékony csajjal. Mondtam magamnak, basszus, ezek hogy össze vannak szokva, biztos a barátnője, a francba! Emlékszem, verejtékeztem, alig kaptam levegőt, dehát lehetséges ez? Az ember ilyenkor nem gondolkodik, csak a lehetőségeket mérlegeli, hogyan lehetne eltüntetni innen ezt a csajt, mégha a barátnője is…

Hahahahaha, ez nem a barátnője, ez a húga!!! Mondta az egyik, művörös, átlátszó műanyag melltartópántot viselő csaj, tök jól táncolnak együtt, ugye? I- igen, mondtam, és éreztem, hogy a testem szépen-lassan visszanyeri eredeti állagát, mert eddig forrásban volt, robbanásveszély!

Miután remegésem alábbhagyott, és képes voltam újra levegőt venni, ittam egy korty Piña colada-t, odajött hozzám JC, és megkérdezte, nincs-e kedvem táncolni. Mondtam, dehogy nincsen, persze, hogy van, sőt!! Jó, ebből semmit sem mondtam, csak egy “sí”-t rebegtem halkan, s már vitt is a táncparkett felé. Elegánsan megfogta a kezemet, átkarolta a derekamat, mondjuk, ez normális, ha táncolni fogunk, de én úgy éreztem, hogy jajmostdőlösszeavilág, tartsatok meg!! Kérdezte, tudok-e bachatázni. Mondtam, nem, de nem lehet olyan bonyolult, főleg, ha ő vezet.  Biztos, hogy nagyon piros voltam, mert éreztem, hogy ég az arcom, ráadásul a bachatánál néhol közelebb kerülek a testek egymáshoz…csak szuszogni mertem, annyira koncentráltam, hogy minden másodperc örökké tartson…évekkel később Juanka elmesélte, merthogy szoktunk így viccesen visszaemlékezni, amikor megismerkedtünk, hogy nagyon tetszettem neki már az első alkalommal, és megfigyelte, hogy nem volt rajtam melltartó. Persze, huszonévesen még nem lötyög, és rajtam egy hosszúujjú, régies ruha volt, még a hasam sem volt nagy, úgyhogy valahogy úgy jött ki a lépés, hogy nem vettem melltartót aznap este, valamit azért sejtetni kell…sokkal szenzuálisabbak néha a hosszú ruhák, mint a köldökig érő kis szoknyácskák.

Szóval megfigyelt. Hm. Még jó, hogy nem rockyztunk, mert akkor arcon vágott volna a saját cicim.

 

Nem emlékszem, hogy értem haza, szerintem hazabuszoztam, totál szerelembe esve…gondoltam is magamban…Ferikém, igazad volt…pont 1 hónapig bírtam pasi nélkül…

 

 

Elérhetőség

Zöldarany- Méntrida Méntrida-Toledo (Spain)
Pilisborosjenö, Márton Áron utca 4. (MO)
00-34-654-130-386
00-36-20-234-34-01
dorijuanka@gmail.com