Hát ilyen a mi iskolánk

Helyzetjelentés 3 évvel ezelőttről

 

Kicsit elegem van…nem is kicsit, de nagyon!

Az órán Marcosnak többször kell kimennie pisilni, mint más gyereknek, de a tanár nem engedi ki. A gyerekgyógyász szerint, aki egyébként egy angyal, jól képzett, profi szakember, így az állatokkal szoktak bánni, ahogy a suliban (középiskola, 6 osztályos) bánnak a gyerekekkel… már alsóban voltak problémák, nem a pisivel, hanem például az egyetlen szünetben, ami van az órák között, az udvaron leültették őket két méterre egymástól a földre, úgy kellett megenni a szendvicseket, és amíg nem fejezték be, nem mehettek játszani… ez engem egy “kicsit” kiborított…

De hol is kezdjem? Valószínűleg mi kifogtuk Katalónia legrosszabb régióját, ahol az osztály fele (vagy több, talán) azért megy iskolába, mert kötelező… Tudni kell, hogy eleve nekem nem tetszik maga a spanyol iskolarendszer. Nyelvtanárként, pedagógusként, empatikus, kreatív emberként egyszerűen sokszor rosszul vagyok attól, ami itt folyik.

Úgy kezdődik az egész, hogy nagyobb részt a nő megszüli a gyereket, aztán 3-4 hónapos korában gyorsan beadja a bölcsődébe, merthogy vissza kell mennie dolgozni, mert ha nem megy vissza, elveszti a munkahelyét. Vagy, jobbik esetben, ha mondjuk csak a férje dolgozik, és így megélnek (mondjuk sokszor elég nehezen), vár a gyerek két éves koráig, és akkor adja be bölcsődébe, hogy “szokja a társaságot” meg hogy “szabályokat tanuljon”. Fúj…Én mind a két gyereket otthon tartottam, ameddig csak lehetett…sőt, ha tudom, hogy nem is óvoda van, hanem “preescolar”-tehát iskolaelőkészítö, ahol “órák” vannak, és szigorú foglalkozások, és egyszerre csak egyfajta játékkal lehet játszani, amit a profe választ, nem is vittem volna el őket sehova, ameddig csak lehet. Itt meg kell jegyeznem, nehogy valaki besértődjön, egyáltalán nem biztos, hogy minden óvoda ilyen (vagyis iskolaelőkészítő)… biztos vannak normálisabb helyek, de, mint már említettem, én azt írom le, ahogy mi jártunk, ahol mi élünk…Meg persze, vannak Waldorf, meg Montessori sulik is, marha drágán és halál messze tőlünk… Meg kéttannyelvűek, ahol angol-spanyol is van…csak ilyet meg férjuram nem volt hajlandó keresni, mondván, hogy ő nem fog fizetni azért, hogy a gyerekei spanyolul tanuljanak Spanyolországban… Merthogy a katalán szitu más…de ez egy másik történet. Katalóniában az oktatás és általában a hivatalos élet katalánul folyik, vagy megszoksz vagy megszöksz (nekünk 13 év után sikerült visszakerülni Madridba-utólagos megjegyzés).

Tehát visszatérve a témához…én azt tapasztaltam, hogy pár kivétellel, de a kis tanárcsik nagy része fiatal, most végzett, nem elhivatottságból választotta a pályáját, hanem mert jól fizet és nyáron van két hónap szünet, és laza…(ez az én benyomásom)

Eleve az iskolákban a következő az időbeosztás: 9-11-ig leadnak két órát, van fél óra szünet, aztán fél 12-től 13-ig gyorsan lenyomnak még kétszer 45 percet….aztán ebédszünet, amikor is a gyerekek nagy része ottmarad ebédelni… Délután KÖTELEZŐEN” vissza kell vinni a gyereket (ha esetleg hazavitted ebédre) 3-5-ig…. És délután is órák vannak!! Nem rajzolás, mesélés, futkározás az udvaron, hanem ÓRÁK! És nem ének, mondjuk vagy technika, ami könnyebb, hanem matek meg katalán meg földrajz, és képesek dolgozatot iratni szerencsétlen gyerekekkel az utolsó órában…ez van 6-ig. És reggel sorba kell állni, úgy kell várni a tanárt, a pici, 3 éves gyerekeknek is, a szülő nem kísérheti be az udvarra, nem-nem, oda szülő be nem teheti a lábát…Először akkor lettem idegbeteg, amikor a “beszoktatás” volt. Namost, szerintem ez beszopatás, és nem beszoktatás.  Az, amit beszoktatás néven csinálnak, az a következőképpen zajlik:…az első két nap, ha jól emlékszem, odavittük a gyerekeket, és otthagytuk őket két órára…én próbálkoztam, hogy odaüljek legalább az ajtóhoz, de nem engedték meg…persze a többi anyuka elrohant gyorsan kávézni meg dumcsizni egy kicsit, felsóhajtván, hogy “jajvégrevankétszabadpercem”, én meg ott rágtam a körmömet, hogy sír a gyerek, és én nem tudom megvigasztalni.

Egyébként ezt az impotens, mondanom se kell, nagyon sz..r érzést először Tenerifén éreztem, amikor szegény Benyót 2 nap elvittem 2-2 órára, kipróbálni a bölcsődét, és otthagytam, mondván, hogy “mindjártjönamamicsakkenyeretvesz”. Ez akkor volt, amikor megszületett Marcos, és pár hónapos volt, és én teljesen kivoltam (a két gyerek között 22 hónap különbség van), mert egyedül voltam, anyukám egy hónap után hazament (addig ott volt, segített, most így visszagondolva nem is tudom, mi lett volna, ha nincs ott és nem segít), Juanka dolgozott, és hát, a pajzsmirigyem se volt a csúcspontján, meg kicsit nem figyeltek oda a szülési utáni depressziómra, meg ilyenek, és annyira-de annyira ideges voltam, hogy gondoltam, mi lenne, ha mondjuk, egy-egy órát csak egy gyerekkel lennék…kicsi pihi nekem is, Benyó gyerekek között van, tök jó…

Igen ám, csakhogy, amikor a második napon is zokogva mondta, hogy “anya, ne menj el kenyeret venni” és én mégis elmentem, és zokogtam én is a kocsiban, mert úgy éreztem, megcsaltam a saját fiamat. Életünkben először volt valami, amit én provokáltam ki, ami miatt sírt, és nem tudtam orvosolni…nahát, ezt az érzést senkinek sem kívánom…Úgyhogy ennyi volt a próbálkozás…inkább, mondtam magamban, legyen idegbeteg az anyja, de legyünk együtt! És érdekes módon, sokkal könnyebb lett utána a két gyerekkel! Hálás voltam, hogy velük lehetek, egy csomó jó dolgot csináltunk együtt…

Hát, mit mondjak, ez vagy valami hasonló megismétlődött 2 évvel később Marcosszal is, itt, Katalóniában. Benyó 3 évesen elkezdte a “preescolar”-t, és én úgy gondoltam, most már lehetnének szabadok a délelőttjeim nekem is. Ó, várólista volt a délelőtti bölcsire…jaj, csak bárcsak bekerülnénk…stbstb…aztán valaki lemondta, és mehettünk, hurrá! Ez egy olyan baba-mamás dolog volt az elején, azt hiszem, itt is két napig bírtam, talán háromig. Amikor aztán a harmadik napon, amikor elővettem egy joghurtot, hogy adjak Marcosnak, merthogy éhes volt, lerohantak a felügyelők, hogy nehogy adjak neki, meg kell szoknia a szabályokat, majd ha eljön az ideje, eszik, amikor a többi gyerek…hát, gondoltam, csesszétek meg a szabályokat, két éves a gyerek, akkor eszik, amikor éhes, legalábbis joghurtot…jó, ezt így nem mondtam, de gondoltam…szóval ennyi volt a katalónai bölcsődés sztorink…

Visszatérve az iskolaelőkészítőhöz illetve iskolához…mind a kettő “cole”, tehát “suli”. Általában ugyanabban az épületben van mind a kettő, csak máshonnan van a bejárat…és a szülők nagy büszkén kérdezgetik a szerencsétlen hároméves gyerektől, hogy “naháttemáriskolásvagy?”, “milyen nagyvagymársulibamész”..brrrr…. ezt nem bírom… amikor játszaniuk kéne, futkározni, ugrabugrálni, kiabálni…. berakják őket kis buta, agymosott katonákat nevelnek belőlük… már bocsánat…valószínűleg egyébként , ismétlem, csak mi fogtuk ki az egyik leghülyébb falut és iskoláit…

Tehát, miután túléltük az alsós időszakot…na, álljunk csak meg egy pillanatra!...túléltüüüük? harcoltunk foggal-körömmel, nap-mint nap a sok hülyeség ellen…, sőt, három even keresztül “homeschooling”-oztunk a gyerekekkel, tehát otthon tanítottuk őket… szerintem ez volt az - egyik- ok, hogy olyanok ma, amilyenek…nyitottak, tisztelettudóak, kedvesek, segítőkészek (persze, most naggyon kamaszodnak, dehát ez normális). Tehát a HOMESCHOOLING…nagyon klassz dolog, mondjuk, ha van kerted (nekünk nincs, csak egy kis udvar) ahová kizavarhatod őket rohangálni, amikor a falra mászol, mondjuk, és van pénzed, hogy otthon tudjál maradni a gyerekekkel… mert egyrészt az otthon tanításnál annyira átértékelődnek a dolgok, hogy rájössz, gyakorlatilag mindig, folyamatosan formálod- neveled őket, mindennel, tehát folyamatosan figyelni kell. Ki kell használni minden kis lehetőséget, hogy megmutasd nekik a csodákat, amik körülvesznek. Másrészt meg azért is klassz, mert az “otthontanulás” nem azt jelenti, hogy fizikailag otthon vagytok mindig, hanem egy csomó helyre elmész a gyerekekkel…egy csomó programot csinálsz velük, amikre egyébként, ha iskolába járnának, nem lenne időd, mert 5- fél6 mire hazaérnek a suliból, aztán lecke, különóra. Télen ilyenkor meg már sötét van, hova mennél? Rengeteg kísérletet csináltunk, projektek voltak, nagyon érdekes volt az egész…csak amig csak Benyót tanítottuk, mert Marcos még kicsi volt, óvodáskorú, és egyszerűen nem járt óvodába, mert nemtomhányévig nem kötelező, totál jól működött a dolog…Juanka Benyóval tanult, én Marcosszal voltam meg végeztem a házimunkát…sokat kirándultunk, kutyáztunk…

Aztán, amikor Marcos iskoláskorú lett, egyszerűen annyira nehézzé vált ez a dolog, hogy nagyon…két gyerekkel tanulni… Én már a legelején felmondtam, nem bírtam, pedig nyelvtanárit végeztem. Az, hogy amíg Juanka Benyóval foglalkozott, én meg Marcosszal, az elején jó megoldásnak tűnt…de nekem az agyam folyamatosan tele volt az ezer más dologgal, amit csinálnom kellett volna, és teljesen begörcsöltem…Egy idő után Juanka átvette mind a két gyereket. Lett még egy számítógép. Namost, úgy nézett ki a dolog, tiszta őrültek háza, hogy amíg Juanka az egyik gyerekkel volt, a másik hívogatta, hogy “papagyerepapa!”, és amikor aodament hozzá, kábé 20 másodperc múlva a másik hívta…ide-oda rohangált szegény a két gyerek között…

Nem csoda, hogy egyszer ebédnél mesélte, hogy amikor a játszón voltak, és fennakadt a labda a fán, és fel kellett, hogy másszon érte, elkezdett tikkelni a jobb szeme……..Ez, amikor mesélik, nagyon viccesen hangzik, de akkor nem volt az… Miért, nekem meg, egyszer, amikor Marcos hívott (nyolcszor! egymásután mondta, hogy “mamamamamamamamamamamamamamamama!”), egyszercsak elkezdett remegni az alsó állkapcsom… Namost, amikor így ezeket meséltük egymásnak Juankával (férjuram), röhögtünk persze, hogy majd nyolcvanévesen fizikai- és idegroncsként ülünk a kályha előtt, Juanka a tikkelő szemével, én a remegő állkapcsommal, és mondjuk egymásnak, hogy milyen jó, hogy homeschoolingoztunk a gyerekekkel, szuper zseniket neveltünk belőlük…hahahaha!!!

Szóval három évig bírtuk. Nagyon nehéz volt, idegölő, de még mindig azt mondom, megérte. Nem csinálnám mégegyszer végig, de megérte…Egy csomó minden sz..rtól megóvtuk a gyerekeket, ami az itteni iskolarendszerben illetve iskolában számomra elfogadhatatlan volt. És nem, nem lettek antiszociálisak, mert nem jártak három évig iskolába. Inkább nyitottabbak az új emberek, új kultúrák iránt, tisztelettudóbbak, mint sok-sok ittlakó helybéli.

Aztán ránkszállt a katalán Családsegítőjóléti Szolgálat, merthogy hogy-hogy a gyerekek nem járnak iskolába, ejnye-bejnye, nem lesz belőlük jó, szófogadó kis birka majd nagykorukra… Szóval elkezdtek csesztetni…hogy bíróság meg törvények megminden. Végül, a nyugalom érdekében, és egészségi állapotunkra való tekintettel, beírattuk őket suliba…nehéz döntés volt,  mi jobban megszenvedtük, mint ők. Benyó elkezdte a középiskolát (6 osztályos, tehát a régi 7-be ment), Marcosszal pedig még egy évig húztuk.

Egyébként, hogy jobban képben legyetek, Marcos most elsős, Benyó pedig harmadikos…(6 osztályos gimiről beszélünk)

És most, igen, csak most jutottam el ahhoz a ponthoz, ami miatt elkezdtem írni ma reggel…. hogy hát, ilyen a mi iskolánk… Annyira felbosszantott, hogy Marcost nem engedik ki vécére, amikor neki ki kell mennie, hogy csak kulccsal lehet menni a wc-re, mert ha nyitva tartanák a wc-ket, megrongálnák, összetörnék, összepiszkítanák a gyerekek…hát kérdem én, hol élünk? Spanyolország, Katalónia, tengerparti kis álomváros…?

Hogy, ha lopnak, mondjuk egy tollat vagy radírt vagy egy könyvet, az iskola úgy oldja meg, hogy PÓTOLJA a gyerekeknek ingyen…kérdem én, hogy lehetséges ez? Hogy a tanár azt mondja Marcosnak, amikor elpanaszolja neki, hogy ellopták a ceruzáját-zsebkendőjét-valamijét, hogy: jó, majd óra után visszaszerzed??? Hát normális ez? Nem az érték, mert pár centes dologról van szó, hanem az elv, hogy MÁS DOLGÁHOZ NEM NYÚLUNK… miért normális ez? Ezek a gyerekek pár év múlva ugyanilyen nyugalommal fognak mást elvenni…nem, én ezt nem szeretem…

Hát ilyen a mi iskolánk. Modern, most épült, tavaly lett átadva. A-B-C-D osztályok indulnak, az A-ba járnak a legjobbak…stbstb…dehogy amikor Marcos beteg volt, nyolc osztálytársától kérdezte meg a leckét, és egy!!, egy sem mondta meg neki..!! vagy mert még éppen nem volt otthon vagy most nem volt neki felírva vagy elfelejtette vagy inkább kérdezze meg a másikat…ez borzasztó, rettentő…otthon (Mo), egy hónap alatt jobb barátai lettek, mint itt évek hosszú sora alatt…nincs összetartás, nincs osztályközösség…nagyon szomorú…

A tanár úgy büntet (7. Osztályról beszélünk!), hogy 1000-szer leíratja, hogy “órán nem beszélek”…normális ez?

Szóval eleve a spanyol iskolarendszer antipatikus. Két órát kell egy helyben ülniük szegény gyerekeknek folyamatosan, nem lehet kimenni két óra között! Ezek nem tudják, hogy 20 percig tud valaki egy adott dologra koncentrálni, aztán már csak a legyeket számolja… mozogni kell, felfrissíteni az agysejteket, hogy aztán újra fel tudjuk venni a munkát…

 

(A történet nincs befejezve…szerintem nem is lesz…tulajdonképpen csak a magam megkönnyebbülésére írtam le mindezt… egyszerűen ki kellett írnom magamból a dolgokat…de úgy érzem, így is nagyjából kerek képet adtam az általános helyzetről, amiben mi leledzettünk 3 évvel ezelőtt)

 

 

Elérhetőség

Zöldarany- Méntrida Méntrida-Toledo (Spain)
Pilisborosjenö, Márton Áron utca 4. (MO)
00-34-654-130-386
00-36-20-234-34-01
dorijuanka@gmail.com